Féner Tamás kiállítás

Féner Tamás a magyar fotográfia „nagy öregjeinek” egyik legkarakterisztikusabb alakja. Munkáival töretlenül jelen van e szakma láthatatlan színpadán, itthon és a világban. Ne tekintsék ezt egy elcsépelt közhelynek, mivel ez egyáltalán nem törvényszerű, akármilyen tehetséges is az ember. A fotográfia talaja különösen ingoványos, sokan művelik – egyre többen – könnyű műfajnak tartják, népszerűsége ezért megtévesztő lehet. Ebben, a különben eléggé kiszolgáltatott művészeti ágban, 50 éve porondon lenni, nem semmi, jelent valamit. Jelenti azt, hogy művelője bizonyára tehetséges. Fénernek nem csak a vizuális érzékenysége kifinomult, hanem intellektuális felkészültsége is utolérhetetlen. Művelt ember! Olvasott, tájékozott, szorgalmas. Témáit, amelyeket felvállalt, bonyolult összefüggésekben mutatta be, alaposan körüljárva őket, nagyregényt és nem novellát „írt” belőlük. Szó szerint is. A mondat, az idézet, a szóbeli utalás, tehát a verbalitás egyenrangú szerepet játszott a képekkel. Nem billentette el az arányokat. Alaposan megdolgoztatta a nézőt!

Az utóbbi időben azonban egyre feszesebben fogalmaz. Tőmondatokban. Ez a kiállítás alapköve, nagyon jó példája ennek a folyamatnak. A feszesség, mint írtam, fontos jellemzője ezeknek az új tájképeknek. Zárt geometria, határozott konstruktív ritmus, szűkszavúság, mégis gazdag, érzelemmel átfűtött tartalom. Ezek az új munkák.

A kiállítás címe azonban tágabb idő intervallumot ölel fel /1952-2013/, ami úgy igaz, hogy felvillantja Féner korai amatőr és professzionális képeit, igazi csemegeként. Ma már tudjuk, hogy érdeklődésének, képeinek főszereplői a magyar kulturális élet legfontosabb személyiségei voltak. Igazi időutazás.

Ebből a hangulatból érdemes átmenni az új képek világába, ahol a képi megfogalmazás egyik legnehezebb válfajával, a tőmondatos, szigorú ritmusú tájképekkel találkozunk.

Jerger Krisztina művészettörténész, a kiállítás rendezője

Féner Tamás kiállítás
Féner Tamás kiállítás

Egy rendes posztimpresszionista/pointillista képet, Seuratot vagy Seignacot, hogy meg tudjunk látni – nem nézni, látni – hosszan kell beállítani a megfelelő nézési távolságot. Kicsit messzebb vagyunk – egy szálkás, de rendes impresszionista kép, kicsit közel: válogatni szétöntött tarkabab. A színlátást vizsgáló táblát is meg kell célozni, hogy a pöttyökből előtűnjön a kilences.

Na, most pont így vagyok én is a képeimmel. Ha az elmúlt, mondjuk hatvan év termését jó távolságból nézem, úgy gondolom, egységében, folyamatában tudom látni. Ha túl közelről, hát elég eklektikus. Szól-e, egyáltalán: kell-e szólnia valamiről az egésznek? Mindenesetre, eddig mindig meg tudtam magyarázni, legalább a magam számára, mert mást ugyan nem érdekel, hogy merre van az arra.

A legutóbbi képsoromban, amit bemutattam, kétségtelenül komor, ám legalább lírai – legalább is annak szánt – tájképek, gipsz, tehát anyagtalan szobrok képei, hozzá vendégszövegek, innen-onnan. Megpróbáltam beszámolni „Sam Small flies again” (Eric Knight) féle életérzésről. Mit mondjak, ez a koncepció nem jött be. Se. Tartok tőle, ember nem vette észre – ez egyfajta képregény. Persze nem regény a story értelmében, csak amolyan képek és sfumatok, szövegbuborékok laza, de szövegszerű sora. Jó, nem az első eset, hogy Fábián Laci barátomat idézzem, túljártam a saját eszemen.

Jó. Ez nem jött be.

Ha! Más

Oldalra a palásttal Biberach

(Katona: Bánk bán)

Akkor nézzünk valami mást! Persze, semmi sincs csak úgy, magától.

Volt a Virág Judit-féle galériában egy nagy Mednyánszky, a Műcsarnokban egy Bukta Imre kiállítás. Miután nekem tulajdonképpen soha életemben nem jutott eszembe semmi féle jó marhaság, mindig más nyomán indultam. Mednyánszky képein nem a hangsúlyos, de oldalt, a főtémán túli bokros-fás szövevényes struktúrák, Buktánál a megmunkált világhoz való viszonya érdekelt.

A következményei.

Az eddigi ide-oda dőlő világhoz való viszonyomat mintegy visszafordítottam.

Korábbi város – és talán táj sorozataimban a horizont-enyészpont viszonya (Euklides V. posztulátum) különösen, ha a horizont még meg is dől egész, akár az átlóig volt a probléma. Most ezt az egész történetet visszafordítottam. A horizont vízszintes, legtöbbször felezi, vagy majdnem felezi a képmezőt, párhuzamosok a végtelen fele igyekezve hangsúlyosak és a képhatár kezd forogni, akár 45 fokot is. Nahát, ennek azután mindenféle következményei vannak. Istenem, ha ezt megmutathatnám Csömöri tanár úrnak, aki a Madáchban meg akart buktatni ábrázolóból…és milyen igaza volt! mert nincs térlátásom, mondta. És tényleg. Igaz, bot, mit bot, szálfa fülű vagyok, mégis intenzív zenehallgatással búsítom a környezetemet…na, legalább olvasni tudok.

Féner Tamás

-FotosHirek.hu-

Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház

Hirdetés:

Kiállítás: Kreált és talált tájak

Kreált és talált tájak: Gyenis Tibor és Illés Barna képei

Megtekinthető: 

  • 2013. augusztus 23 – szeptember 22.
  • minden hétköznap 14-19 óra között,
  • hétvégén 11-19 óra között.

Zavarba ejtő képeket látunk a Manóház régi-új kiállításán. Első rápillantás: erdő, mező, tengerpart, sziklák, sátor a dzsungelban, kötélhíd a kanyon felett. Második rápillantás: hol vannak ezek az ismert, ismeretlen tájak? Harmadik: jól látom? Jól látja. A fotókon parányi, megépített makettek vizionálják a táj képét, s próbálnak a léptékváltással új dimenziókat csempészni a megszokott helyszínekbe. Olyan kreatív módszert választottak, amitől elhisszük nekik, hogy a látvány nem csak megörökíthető, de megteremthető, fel is építhető. A banálissá vált utazási szokásokkal, turistakép-dömpinggel szemben érvényesülhet a saját alkotóképesség, ami új élményt és viszonyt alakíthat ki a kreált táj és az azt felfedező, létrehozó között.

Kreált és talált tájak
Kreált és talált tájak

Korábban a Dorottya Galériában és Bécsben a CH-ban volt látható az akkor Ismeretlen tájakon címet viselő sorozat. Most, miközben megmutatjuk ezeket a képeket is, melyek Gyenis Tibor és Illés Barna közös munkái, melléjük rendezzük néhány újabb, a szerzők által külön-külön talált táj képét is. A közös munka feltételezi a hasonló gondolkodást, de ami csak feltételezés a kreált tájak esetén, az bizonyossággá válik a két alkotó által külön útjaikon talált tájak nagyon is egy gondolati körbe tartozása révén. Bécsben a megnyitón elmondtam egy kis mesét. Így hangzott:
Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperencián, élt két testvér. Igen szerették egymást, s mindkettő kiváló fényképész lett. Mikor felnőttek, az egyikük nyakába kanyarította a fényképezőgépét és azt mondta édesapjuknak: — Nekiindulok a nagy Valóságnak, s meg sem állok, míg meg nem találom azt a helyet, amelyik a világon a legszebb, azt lefényképezem, s hazahozom édesapám örömére.
Így is tett. Elment, lefényképezte, hazahozta.

A másik testvér azt mondta: — Itthon maradok, magamra zárom a szobám ajtaját, s megcsinálom a legszebb képet édesapámnak.
S lőn. Elkészült ez a kép is.
Az egyik mondta büszkén: — Megtaláltam a legszebb valóságot és csináltam róla egy képet.
A másik így szólt: — Megcsináltam ezt a képet. Ez a valóság!
És mindketten nagyon örültek, éltek, míg meg nem haltak.
Tanulság meg nincsen.

Ez a mese íródik tovább a mostani kiállításon olyképpen, hogy szerepet cseréltek a fiúk, aki otthon maradt, az is elment, aki elment, az meg otthon maradt, így is, úgy is készítettek képeket, de a tanulság persze ugyanaz.

Kincses Károly, a kiállítás kurátora

További részletek:
http://www.maimano.hu/georgeeastmanterem/20130823_gyenis-illes/index.html

Hirdetés:

A Marie Claire fotópályázat döntősei a Mai Manóban

A Magyar Fotográfusok Házának március-áprilisi programjában a NŐ áll a középpontban.

Marie-Claire-AwardsMárcius 8-tól egy nemzetközi fotópályázat, a Marie Claire International Photography Award 2012 döntőseinek anyagát tekinthetik meg a látogatók. A Marie Claire magazin megalakulása óta folyamatosan gyűjti a nők történeteit szerte a világon. Jól ismerjük e történetek súlyát és az őket kísérő fotók erejét. Vannak olyan fotóriportok, amelyek hosszan élnek bennünk, amelyeket nem felejtünk el soha, mert elementáris erővel hatottak ránk: elgondolkodtattak, megnevetettek vagy éppen könnyeket csaltak a szemünkbe.

A 2012-ben először meghirdetésre kerülő fotográfiai díj a világon az első olyan nemzetközi fotópályázat, amelyre a nők helyzetét bemutató képsorozatokat vártak a világ bármely pontján élő profi fotográfusoktól. A 311 pályázó — köztük jó néhány magyar fotográfus — közül végül tízen kerültek a döntőbe, majd a nemzetközi zsűri *Jackie Dewe Mathews* (Egyesült Királyság) fotográfus /Csempészek/ című sorozatát ítélte a legjobbnak, így ő a vehette át a fődíjat: 5000 eurót és egy Nikon gépet.

A döntősök sorozataiból összeállított kiállítás először az Artelier Vikarttal együttműködésben 2012 novemberében került bemutatásra Párizsban. A 100 fotóból álló utazó kiállításnak *első állomása Budapest,* a Magyar Fotográfusok Háza — Mai Manó Ház. A kiállítás ereje abban rejlik, hogy a társadalmilag érzékeny témák iránt erős elkötelezettségű fotográfusok mind, akik akár közösségek életét feltárva, akár egyetlen sors példájával bizonyítják, hogy hisznek a fotográfia erejében, a képi történetmondás fontosságában, és nem felejtik, hogy akár egyetlen kép is változtathat a világon.

fotopalyazat.info

Hirdetés: